Képzeld Papa, havazott a temetéseden.
Nagyon sokan voltunk. Álltunk a néma csendben, hallgattuk a lányaid szívhez szóló szavait és az arcomon könnycseppek gördültek végig. Tudom, férfiként nem szabad kimutatni az érzéseinket, de valahogy mégsem tudtam uralkodni magamon. Ezzel a bejegyzéssel is kivártam. Hogy miért? Azt nem tudnám megmondani. Talán féltem, hogy nem lesz olyan tökéletes, amilyennek szeretném. Szorongással töltött el, hogy nem fogja hűen tükrözni mindazt, amit számomra jelentettél és mindig jelenteni fogsz. Aztán valahogy átcsordult bennem valami és a szívemre bíztam ezeket a sorokat. Jelen pillanatban nem létezik tökéletesség.
Egy letűnőben lévő generáció eminens képviselőjeként talán most sem értenéd igazán mit is csinálok. Nem is kell értened. A virtuális lehetőségekkel élve megpróbálom kipörkölni magamból a hetek óta lappangó érzéseket, gondolatokat. Biztos, hogy nem fog sikerülni, de úgy érzem szükségem van erre, hogy el tudjalak engedni. Bár ez a megfogalmazás nem teljes mértékben igaz. Soha nem foglak tudni elengedni!
Azt hiszem túl nagy fába vágtam a fejszémet. Arra gondoltam, hogy gyerekkori emlékeket felhasználva képes leszek arra, hogy civilizált formába öntve elbúcsuzzak Tőled. Félmeztelenül a gép előtt ülve már tudom, hogy ez lehetetlen. Hiszen a láncok, amik Hozzád kötnek elpusztíthatatlanok. Hiányozni fognak a poénok. a nevetgélések. Hiányozni fog, hogy Pusztaszabolcsra érve az első utam a nappaliba vezessen, hogy kivesézzük az Újpest vesszőfutását. Hiányozni fognak a szekálások és a terveid. Talán ezt soha nem tettem szóvá, de mindig szórakoztatott, hogy egy nagyjából 1-2 órás munkát mindig egész napra terveztél be. Félre ne érts, ez nem kritika. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy még nem voltam nyugdíjas.
Büszkeséget érzek. Köszönöm a géneket. Köszönöm a szívemet, az érzékenységemet, a 188 centit. Köszönöm szépen, hogy hozzátok hasonlóan mindannyian vonzó férfiak lettünk, nem is beszélve a Zsuzsa szépségéről.
Köszönöm a felejthetetlen nyarakat. Sokszor vágyom pihenésre. Ölelő, ringató karokat keresek. Pontosan olyanokat, amilyenek ezek a nyarak voltak, de csak az árnyékok jönnek, miközben lelkem keserves csikorgása töri meg a márciusi dunaújvárosi éjszakát.
Amikor a Pásztor papa meghalt, még túl fiatal voltam. Nem éltem meg ennyire szélsőségesen egy olyan férfi elvesztését, akiben ott lappangok én magam. Aztán máris itt a következő. 32 évesen ért utol és letarolt.
Tudod mitől félek nagyon? Attól, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen. Ki fog odaülni a helyedre az ebédlő asztalnál? Lelkem mélyén abban bízom, hogy egyszer méltó leszek majd arra a székre.
A csuklóm megfeszül és bénult ujjaimhoz simulva az éjszakai fények hűséges társammá szegődtek..
Egykedvűn, gyáván és tétován féltem tovább nézni a holnapba, de ezeknek a kétségeknek mára már nyomuk sincsen. Az utolsó napok társaságodban maga volt a csoda. Az értékrend, amely eddigi életem során kapaszkodóul szolgált egy olyan minőségi változáson ment keresztül, amelyből én is és az egész családom profitálni fogunk. Ebben biztos vagyok.
Azt hittem kibírom könnyek nélkül ezt a bejegyzést, de nem sikerült. Viszont ez volt az utolsó. Ezt megígérem!
Olyan lettél számomra, mint egy hajnali szerenád.
Tudom, hogy szívedet adnád boldogságunkért. Azt a szívet, amelyből minden nap bú és vágy zokogott és ez nekünk elég. Hiszen egészen addig, amíg ugyanolyan Chaplin alapállásban veszem fel a harcot a mindennapokkal, mint amilyen Neked volt, vajon ki lehet számomra ellenség? Köszönöm Papa! Hiányzol!