Pár nappal ezelött a régi fényképek között kutatva kezembe akadt egy kép, amin lila fehérben, aranyéremmel a nyakamban állok a jégen, arcomra kiülve az Alba Volán elleni ifi döntő minden kínja. Megállíthatatlanok voltunk, hiszen mindannyian lilában korcsolyáztunk, ellentmondást nem tűrően cikáztunk a fehérvári játékosok között és szó szerint lesöpörtük öket a jégről. Mindannyian tudtuk, milyen csapat színeiben korcsolyáztunk ki a jégre, kettőzött erővel tomboltunk.
1999-et írtunk és akkor az az Újpest mindenkit legázolt volna a saját korosztályában. Csodálatos élmény számomra, hiszen amióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok az Újpestbe, örökre szóló szerelem varázsolja csodálatossá életemet. Várakozásokkal tele, visszafolytott izgalommal vártam a tegnapi aranycsatát. ELképzeltem, ahogy leülök majd a világháló elé és boldogan olvasom végig a győzelemröl szóló médiumokat, csalódott debreceni arcokat látok majd...
Ember tervez, Isten végez...
Kint szemerkél az eső. Vasárnapi negatív hangulatomat egekig korbácsolja ez a hiányérzet, amely fájdalommal és keserűséggel párosul. Próbálom elfogadni, de nehéz...:(
Más nap ez a másnap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése