A minden miértnek van mertje örök igzság ezuttal is hű maradt rettegett híréhez.
Mégis annyira fáj. Az elmúláshoz soha nem fogok hozzászokni!
Ma is érzem a takaró semmivel fel nem cserélhető biztonságérzetet nyújtó hatását, ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Összefolynak a gondolatok, a múlt tekintélyest részt harap ki a jelenböl és sistole-diastole színdrómához hasonló egyensúlyi állapotra törekedve tölti meg tartalommal az űrt.
Ma drága aranyos Hugicánk földi pályafutása a végéhez ért. Megváltás lesz szegénynek az utolsó injekció, hiszen a szervrendszer végső állapotot hirdetve szépen lassan örök nyugovóra tér. A visszafordíthatatlan leépülés mit sem törődve a család féltő ragaszkodásával, egyértelmü jeleket adott a vég kézzelfoghatóságára.
Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor Hugicánk, mindenki Hugója erőtöl kicsattanva hívott, hogy menjünk egerekre vadászni.
Ő volt az a kutya, aki az ülő alkalmatosságok legapróbb pontjára is képes volt odakuporodni, csak hogy a közelünkben lehessen. Ő volt az a kutya, akinek lábikóját kinyújtottam és Ő talicskaként üzemelve tűrte, hogy játszunk vele.
Könnycsepp csordult ki a szememen.
Az elmúlást soha nem fogom elfogadni!
Gyengeségnek viszont semmi keresnivalója életemben!
Isten Veled Hugica! Soha nem foglak elfelejteni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése