Egy hét elzártság, egy hét kikapcsolódás egy távoli paradicsomban.
Tökéletes nyugalom, tökéletes pillanatok álom társaságban.
A földi lét kellemesebbik fele, amelyre sok jelzőt aggathatnék.
Nevezhetem mondjuk pillanatnyi örömök halmazának, ami megerősített bennem valamit, de az nem ide tartozik. A múló örömök jelentősége felértékelődött szememben és végre kezdem megérteni hogyan is kell ezeket a momentumokat kezelni.
Jó volt, szép volt, de hazajönni is jó.
Néha a folytonos elégedetlenkedés, a hatalmas étvágy az élet örömei iránt elhomályosítja az otthon kisugárzásának lebilincselő érzését.
Mert igenis jó hazajönni, jó visszakerülni a régi kerékvágásba.
Szép életem van! Élvezem! Ennek ellenére valamiért folyton elégedetlenkedek és nem tudom ez miért van. Talán azért, mert a vizuális képzelöerőm egy távolra eső szegletében megbújva ott kuporog a "több", a "jobb", de lehet ennél jobb?
Ez mindenképpen motiváció! Hogy mire? Mindenre!
Arra, hogy ne elégedetlenkedjek, hogy megint hamar reggel lett.
Arra, hogy ne legyek csalódott, mert ma reggel is hamar elfogyott a lekváros bukta és a tej és mondjuk arra, hogy az Újpest újra szárnyaljon, kiterítse gyönyörű szárnyait, amit annyira imádunk és annyira csodálunk.
Vitatkoznék még magammal, de olyan megnyugtató az ablakon beszűrődő reggeli napsugarak látványa, hogy inkább harapok egy nagyot a mából, hiszen ma is a kedvencem van terítéken. Szerda... Nem vagyok egy válogatós típus...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése