Az embert megigézi az örökkévalóság.
Sokszor kérdezem magamtól, hogy vajon viszhangot vernek-e majd tetteink az évszázadokon át? Tudni fogják majd kik voltunk? Mennyire bátran harcoltunk és mennyire lángolón szerettünk?
Utálom a megválaszolatlan kérdéseket.
Talán azért, mert túl türelmetlen vagyok, vagy a megválaszolatlanban rejtőzködő lehetőségek miatt, nem tudom... Egyszerűen rossz érzés.
Kiszolgáltatott helyzet.
Nem tehetek mást, elszántan harcolok, hogy minél többet tegyek, minél többet rakjak hozzá az én kis világomhoz.
Mert picit reálisabban gondolkodva nem is a jövő megválaszolatlansága a legfontosabb dolog. Sokkal inkább a személyes megnyugvás, az ösztönszerü gondolatokból, cselekvésekböl szerves egész gyúrása. A saját kis világunkban kell rendet tartani.
Mert ha ez teljesül, akkor nem érhet meglepetés.
Vegyünk egy egyszerü példát.
Jobbomon heverő kávéscsésze elöblítése elméletileg egy egyszerü feladat, ahol a végső cél a tisztaság...
Meg kell tanulni úgy végrehajtani az ilyen feladatokat, hogy a konyha felé menet lepörgessük a fejünkben mennyire jó lesz újra a karjaimban tartani Őt, elvonatkoztatva a feladattól törekedni kell arra, hogy átérezzük, mennyire szép is ez az élet. A csészes tiszta, a mosoly az arcon meggyőző.
Belső világban katonás rendben sorakoznak az alkotóelemek...
Ez csak egy elbaszott gondolatmenet volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése