Ábránd

Miután hazaértem a fateromtól kölcsönkért ingekkel, szemem sarkában ismét feltűnt az előszobai asztalon pihenő 2 hófehér boríték.
Furcsa érzés fogott el. Egy pillanatra végigfutott rajtam, hogy igenis jogos ez a népszavazásra invitáló irat és igenis komolyan kell vennünk. Hiszen ismerjük a mondást: "vétkesek közt cinkos, aki néma!"
Pillanat alatt elillanó furcsa érzés volt ez, amit aztán újból felváltott a normális állapot, a kiegyenlített stádium. Már nem éreztem magam annyira elszántnak, a mesebeli "értelem" máris szertefoszlott.
Egyszerűen felesleges minden szó, minden erőfeszítés, hiszen a téma alján egy hatalmas nagy lyuk tátong, amely ellentmondást nem tűrően szippantja magába minden gondolatomat, minden elkeseredett próbálkozásomat, amely arra irányul, hogy összefüggéseket keressek, okokat találjak.
Lelki szemeim előtt már látom, amint határozott mozdulattal, vakító fehérségével mit sem törődve a borítékokat a kukába vágom.
Persze ezzel csalódottságom egy cseppet sem csillapodik...