Világos

87-ben, mikor drága megboldogult Hektorunk meglátta a napvilágot még csak 7 éves voltam.
2004-ben, mikor örökre itt hagyott minket már 24 éves fejjel próbáltam válaszokat találni.
A legnagyobb kérdésem az volt, hogy vajon képes leszek-e betölteni valahogyan az általa hagyott űrt...
Egy kutya szeretete, elvesztésének leírhatatlan érzése egész életem meghatározó momentumává nőtte ki magát. Azóta próbálom úgy alakítani az életemet, próbálom úgy navigálni a kis csónakunkat, hogy újra átélhessem azt, amit egy kutya jelent az ember életében. Amit Hektor jelentett nekünk minden egyes nap, minden pillanatban.
Hatalmas motivációs tényezőként dolgozik bennem az elhatározás, hogy megteremtsem ennek az álomnak a feltételeit. Anettnek, magamnak, jövendőbeli gyerekeinknek.
Nem tudom ez a gondolat honnan jött. Talán a borús idő váltotta k.Talán a dezindividuáció eme pozitív megjelenése, ami pillanatok alatt kialakul a biztonság érzetet nyújtó üveg ablak mögül a zord időjárást kémlelő emberek között.