Kortárs

A gondolatok verbális ábrázolásának a lehetősége folyamatosan jelen van életemben.
Olykor a figyelmem más felé irányul, de egyértelműen igényem van arra, hogy kidühöngjem magam az én kis személyes világomban. Hiszen itt minden hozzám fűződik, minden egyes apró részlet az én két kezem munkájának a gyümölcse.
Végtelenségnek tűnő folytonosság jellemzi a tudatomat ebben a pillanatban.
Olyan, mintha egy érmét az élére állítottam volna és szépen, óvatosan, gondos, erős férfi megfontoltságával egy aprócska kis lökést adtam volna neki, hogy különböző világokat megvillantva útjára induljon.
Egy töredezett elmeállapot, ködös téli éjszakával átitatott látvánnyal a balomon a pillanatom jellemzője.
Néha eszembe jut, hogy vajon mit is sugározhatok én a világba mondjuk egy vasárnap este, köntösbe burkolva, hűtő felé lépkedve.. Vajon a világ mit is lát ilyenkor belőlem? Vajon tudja azt, hogy ha képes lennék megelevenedve a testemből kikelni és megpillantani saját magamat, a látványom félelmetes sistergéssel vonulna végig testemen?
Képes vagyok elhelyezkedni a saját közegemben. Képes vagyok rá, de azt már nem tudom megígérni, hogy koncentrálni is tudok majd...
Nem is lehet ebben a helyzetben, hiszen az érzés, ami a hatalmába kerített semmihez nem fogható.
A munkánk gyümölcse életem új értelmeként napról napra közelebb kerül hozzám. Vajon mit fog szólni a látványomhoz? Borostásan, köntösben a hűtő felé ballagva mit lát majd bennem? Érzi majd, hogy minden, amit teszek érte teszem? Minden mozdulatom értük van. A saját módszereimmel, gondosan ügyelve arra, hogy magamat soha ne csapjam be irányítom hajónkat.
Szégyenlősen, ravaszan, parancsolgatva, önsajnálattól elbódulva, paranoiás bizalmatlansággal megfertőzve, vadállatias dühöngésre képesen, hatalmas nagy lángoló szívvel újabb napokat karcolgatok életem könyvébe.
Hogy emlékezzetek rám...