Őszintén

Hosszú hétvégénk a célegyenesbe érkezett.
Mint minden vallásos és a hagyományok őrzésére valamit is adó ember, én is a legszebb ruhámat vettem fel. Öltözékem tisztelettudóan simult testemhez. Cipőmet gondosan bekötöttem, övemet cipőmhöz választottam, zoknimat nadrágomhoz igazítottam.
A frissen borotvált arcom kifáradhatatlan harcosként új erőre kapott és feltámadt poraiból. Életem egyik örökké tartó csatájában most én kerültem várakozó álláspontra. A gondosan lefaragott élekkel ellátott tábla egyáltalán nem húzta nyakamat.
Sorsom elfogadtam, tisztelettudó polgárként álltam be a hétfői, arc nélküli, végtelenség határát súroló férfi sorba.
Dátumhoz igazodó viselkedés, kétségek által gyötört lelki világgal párosulva. Nekem ezt hozták az ünnepek.
Minden energiámra szükség van ahhoz, hogy megpróbáljak elvonatkoztatni az elmúlás csontig hatoló érzésétől. Isten végez, ez mindenki számára egyértelmű. Mégis nyomasztó érzéssel jár minden egyes pillanat, ha az elmúlásra gondolok. Kapaszkodik lábamba, körbefonja életem. Gyakran azon kapom magam, hogy becsukott szemmel próbálok koncentrálni légzésemre. Kényszer cselekvés, amely azt hivatott bizonyítani, hogy a levegő ugyanúgy élettel telt és az esték ugyanolyan csodálatosak. Sőt, talán még csodálatosabbak.
A ránk váró kis mocorgás a világot jelenti pici szívemnek.
Az egész fejben dől el. Ott kell lerendezni, nincs más lehetőség. Az élet annyi és annyi választ adott már. A felfogás érettség kérdése. Tudom, hogy meg tudom oldani.