Hadsereg a fejemben

Vihar készülődött, mikor délután kipillantottam az ablakon. Aztán a viharból nem lett semmi, nem úgy a sétából. A lépés számlálóm persze megint otthon maradt. Nem igazán megy nekem ez a "részletek aprócska alkotóelemeiből szerves egész gyúrása" játék. Nem is nevezném játéknak. Sokkal inkább egyedi állapotnak. Az érzések csak úgy kavarognak bennem. A mai nap, az Őspatikában várakozva szerves része voltam a dunaújvárosi idilli képnek, miközben valós létem nem volt más, mint egy ketyegő bomba. Sokszor ugrik ökölbe a kezem a nap legkülönbözőbb pillanataiban, a legszélsőségesebb szituációkban. Ha ismerném magamat eléggé ahhoz, hogy ezt a fajta kedélyállapotot az általam kreált skálán be tudjam határolni, megtenném. De nem tudom. Értelme persze nem sok lenne. Mindössze egy aprócska kis kulcs lenne annak érdekében, hogy könnyebben tudjam kezelni ezt a helyzetet, amely körülvesz. Az örömünk nem lehet felhőtlen. Az az egy dolog nyugtat, hogy semmi nem kerüli el a figyelmemet és minden a helyére fog kerülni. Nincs mese. Reális gondolatok ezek. Semmi túlzás. Mint ahogy én sem vagyok más, mint egy kopasz kölyök egy erőszakos világból.