Próbáltam egy kis kereszthuzatot csinálni, ami többé-kevésbé sikerült is. Testem levegőért könyörgött és megesett rajta a szívem.Üldögélek, térdelek a szőnyegen. A konyhából a vízforraló hangja hallatszik, amely nem más, mint egy újabb pohár vesevédő tea főzésére utaló egyértelmű jel. Szükségem van rá. Sajnos még nem vagyok jól. A fal kaparása elmaradt, de a mögöttem álló napok szerves egyvelegét nem kívánom senkinek. Persze most csak kizárólag az érme egyik oldaláról beszélek.
Jó pár órával ezelőtt a pusztaszabolcsi délelőttben próbáltam megtalálni a megfelelő pozíciót lábamnak, testemnek, miközben nagypapám történeteit hallgattam. Egy alkonyodó generáció egyik eminens képviselőjének szavait hallgatva ráéreztem a dolog kibaszottul durva mivoltjára. A nagypapám, aki középkorú férfiként nézte/élte át legszebb pusztaszabolcsi nyarainkat velünk, manapság már a saját világának egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen ura. Egy férfi, akit gyerekként tisztelettel és szeretettel fogadtunk, tele titkokkal, csibészséggel, a pusztaszabolcsi délelöttben engem választott hallgatóságának. A késztetés gondolataiban masszív célkeresztté alakult és félre nem érthető módon szegeződött rám, az ember vesebajos fiára. Mintha az imént történt volna, holott az idő rohanásának eme Fejér megyei szösszenet sem szabhat korlátot. Nem is ez a célom. Pedig cél az mindig kell. Célokat megfogalmazni és törekedni elérésük érdekében teljes embert, életerős férfit igénylő feladat. Eme megkérdőjelezhetetlen ikon alá próbálok igazodni, gondosan ügyelve arra, hogy megfelelő helyen, módon és időben szakítsam ki a nekem járó falatot ebből a kibaszott életből. Ezek mennek. Mi ez, ha nem katarzis?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése