Félvállról

Nehézkesek a mozdulataim. Piciket pislogok. A levegőt lassan, kiegyensúlyozottan veszem. Furcsa érzés, a kialvatlanság velejárója.
Nincsen más tennivalóm, mint elfogadni, esetleg picikét kordában tartani, lopott pillanatokban ásítani és álmodozni egy hosszú, minden képzeletemet felülmúló alvásról. Egyszer erre is sor kerül majd.
Nem is olyan régen még szorgalmasan róttam a köröket a Római Körúton. Kilencven5 kilós lépteimtől zengett a beton dzsungel. A levegő hideg karjaival simogatta arcomat, szinte kérte, hogy megviselt vonásaimnak oltalmat adhasson, miközben a nagy tornyok némán nézték vívódásomat. A sötét, áthatolhatatlan valóság a szapora sóhajomtól volt hangos. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes módját az energia kordában tartásának, az energia levezetésének és az energia körülményekhez viszonyított leggazdaságosabb befektetésének. Nem kell hozzá mást tennem, mint az első megérzéseimre alapozva menni a fejem után. A kőkemény fejem után, mely oly sok falat ledöntött már, mely oly sokszor pózolt a csobogó vízsugár alatt, hogy megtisztuljon a rádobott tojáshéj arcon szétfolyó érzéssel párosult kellemetlen mivoltjától. Azt hiszem a mai nap ezzel keretbe is foglaltatott. Véletlenek nincsenek.
Én a tudatos munkában és az alázatban hiszek. A másodikban van még hova fejlődnöm. A sarkam súly kapacitása nem ismer határokat. Ideje próbára tennem.