Kötetlen munkaidőt tálalt elém a keddi monotonság, amivel megpróbáltam a lehetőségeimhez képest a legjobban gazdálkodni.
Ettől függetlenül még aktív jelenség az enyhe légzészavar és szemem alatt a táska. Iszonyat dühös vagyok. Hogy miért? Jogos a kérdés. Csak a jóindulat vezérel, mégis kőkeményen megkapom a járandóságom az élettől. Nem születtem balfasznak, mégis nehezen gurul az a bizonyos szekér.
A folyamatos elégedetlenség nagyon mocskos dolog. Nagyon résen kell lennem, nehogy magamra rántsam az abroszt. Ki kell adnom a dühömet mindenféle kínlódás helyett. Ezt látom egyetlen megoldásnak annak érdekében, hogy egy picit jobb legyen. Nem tudok megülni a sarkamon, képtelen vagyok izmaim ellazítani. Régen feldobott az, ha ide karcolhattam. Most ez sem nyugtat.
Nem tudom mire lettem teremtve. Nem tudom mihez kellene kezdenem a dühömmel, a bennem tomboló energiával. A pokol felé húzna fekete szívem. Olyan sötétben tapogatózok, hogy fel sem tűnt koromként lüktető motorom. Vajon képes vagyok kioktatni saját magamat? Lehet erre lenne szükségem.
A nemes cél, a kép, amikor könnyes szemmel tornyosulnak majd szeretteim sírom felett távolodni látszik. Soha nem fogják tömegek felkapni a fejüket nevem hallatán. Kivárom soromat. Megpróbálom értékelni értékeimet. Mindenkit beleszámolok. Mindenkit megsimogatok, aki megérdemli.
Régen fiatal suhancként kint lógtam a spanokkal az éjszakában. Veszélyes üzletet kötöttünk a szombat éjszakával, miközben zsebünk kézpéntől dagadt. Mára ez nagyon nagyot változott. Egyesülnie kellene az erőnek a tudással. Baszott nagy precizitást és igazi érett elmét igénylő dologról beszélek. Ez a 2010 kurva nagyot fog szólni. El vagyok veszve picit és rossz. Ez nem mehet így tovább. Itt az ideje bekeményítenem.
Első lépésként rágyújtok. Tipikus csavargó reakció.