Hú de rég jártam errefelé.

Elhanyagolt blogom segítségért, törődésért kiáltott. Azt hiszem ezt az aprócska kis szívességet igazán megtehetem érte, hiszen oly sok éjszakát virrasztottunk át együtt, oly sokszor nyújtotta felém oltalmazóan virtuális csápjait. Ezúttal rajtam a sor. Nem mondhatom egy világhálón pöffeszkedő blognak a nyomos indokaimat, mellyel egy picit javíthatnék helyzetemen. Ilyet nem csinálhatok. Nem szoktunk blogokhoz beszélni. Írni szoktunk nekik. Megosztani velük gondolatainkat. "A néma társ, hatalmas fülekkel" és szigorú póker arccal. Valami ilyesmi... Ahogy Vincent barátom mondaná, "ájmelézifrencs". Én meg egy lazy hungarian. És akkor mi van? Nem hiszem, hogy nemzeti hovatartozás szabályozná a fejünkben fortyogó gondolatok többségét. Ennek semmi értelme nem lenne. A tél, a hideg elleni gyűlöletem a szívem legmélyéről fakad. Olyan mélységekből, ahova ember még nem jutott el. Elegem van a télből. Elegem van a fagyos reggelekből, a Római körúton ketyegő reggeli traktoromból. Mert kímélem a kicsikét... Bár azért kímélhetném jobban is, de egyszerűen ezek a gének nálam hiányoznak.

Hihetetlen, hogy mit művel az emberrel a hideg. Nyomottá és kedvetlenné tesz. Amúgy is hihetetlen végletek között tobzódom. Egyik pillanatban felvillan előttem a kép, amikor tavasszal megállok majd a felkelő nap által megvilágított M6-os autópálya parkolójában és Marlborom társaságában hallgatom majd agytekervényeim monoton zúgását. Aztán Frank Sinatrára gondolok. A sokak által imádott bálvány, háziasszonyok álma, férfiak irigységének tárgya valójában a maffiának dolgozott. Elítélni nem szabad érte. Férfiként tette, amit tennie kellett és a cigarettafüstös éjszakák homályában megpróbált egy kis rafkót csempészni a sikeréből fakadó sodrás által kreált jellem mögé. Szeretném ha nagyon szeretnének. Nem is gondolnátok miféle gondolatok gerjednek az emberben közel a harminchoz. Eszembe jutnak a régi barátok, a fiatal éjszakák. Boldog voltam egész mögöttem hagyott 29 évemben amiért hálát kell adnom a szüleimnek. Nagyon szép gyermekkorból táplálkozva próbálok egyre feljebb törni. Férfiként ez kötelességem. Példát statuálok, majd én megmutatom a sok köcsög buzinak, hogy az egyik legigazabb dolog ebben a világban a férfiasságunk. Ennél nagyobb fegyver nem is létezik. Talán ez az egyetlen előnye a harmincas egyre közeledő lépteinek. Egyre közelebb, egyre hangosabb mégsem félek. Felkészültem az előttem álló kihívásokra.

Tudom, hogy igazán csak akkor leszek elégedett amikor a mindenség oly tisztán és üdén fog csillogni, mint harmatcsepp a menny levelén. Ez a József Attila tudott valamit... Elszívok egy cigit.