Vihar-verte ladikom erőteljes recsegéssel jelezte, hogy kiértem a partra. Lábam alatt a csütörtök friss pázsitja. Mezítláb érintem. Kellemes, puha érzés, tipikusan az imádni való fajtából. Töprengek, elmerengek. Ha jó irányba indulok el, csak annyi lenne a dolgom, hogy folytassam az utamat. Ez így első nekifutásra teljesen korrekt ajánlatnak tűnik. De vajon mi lehet a jó választás?
Sok mindenben kellene fejlődnöm.
Elviselni barátok hamis árulását, kivívni tisztességes kritikusok elismerő pillantását, megtalálni a legjobbat másokban... Szeretném, ha egyszer,(később, egy megfelelő pillanatban), amikor már jobb ember leszek valakinek könnyebb legyen azáltal, hogy én éltem. Nem kapkodok, megpróbálok nem aggodalmaskodni. Szeretnék megállni egy pillanatra, nagyot szívni a levegőből. Csodálatos a budapesti tavaszi illat. Semmihez sem hasonlítható. Amikor megbocsájtunk, csomókat oldunk ki és kiszabadítjuk a múltat. Isteni érzés. Szeretnék szép lenni kívülről, hogy az általam csillogtatott javak harmóniában legyenek abelsőmmel. Miért van erre szükség? Jó kérdés. Igazából magam sem tudom. Még ha egyedi meglátásról is beszélünk, legyen már végre a bölcs gazdag és a gazdagság oly méreteket öltsön, amit csak egy intellektuális önkontroll túltengéssel rendelkező ember képes elviselni. Kötelességem, hogy tovább formáljam jellemem. Mi mást tehetnék? Vissza kell szereznem az önbizalmam.