Egyszerűen nem jár a levegő. Próbálkoztam már ablak nyitással, zuhanyzás után vizest testtel üldögéléssel, de egyik sem működött. Nehezen viselem. Talán azért, mert már 30 vagyok. Apropó, álljunk csak meg egy pillanatra. Harminc éves vagyok? De durva! Az érzés semmihez nem hasonlítható. Középkorú férfiként a végtagjaim már nehezebben bírják a térdelést egy-egy bejegyzés alkalmával és ugyancsak döbbenetes korom számlájára írom, hogy a szobában uralkodó elviselhetetlen időjárás hanyag eleganciával átgyalogol rajtam, romokat hagyva maga után. Ha pozitív dolgokat kellene találnom, akkor mindenképpen a hozzáállásomat dicsérném. Elég érett vagyok már ahhoz, hogy a kritikus szituációkat helyén kezelve megpróbáljak szelet fogni vitorlámba. Mire is gondolok pontosan? Az új munkakörömből fakadó elviselhetetlen monotonságra, az érdeklődési kör és a kínálat között tátongó űr "sokkoló látványára". Talán sok ember számára ez mindennapos dolognak tűnhet. Elfogadom. Én ennek ellenére hatalmasat küzdök nap mint nap és titkon még bízom abban, hogy egyszer majd azt csinálhatom amit szeretek, ami megdobogtatja szívemet, ami egy szempillantás alatt lángra lobbantja kreativitásom elhanyagolt, porosodó kanócát és puha kezét arcomra téve megnyugtató érzéssel ajándékoz majd meg.
Megpróbálok megbarátkozni az érzéssel és egy picit gatyába rázni magamat.