Általában indexelnem kell, amikor elindulok a ház elől. Kanyarban parkolok, fontos a biztonság. Fontos a zene. A megfelelő ütem kiválasztása a tortúra része. Sokszor lehunyom szemem és gondolatban egy imát mormolva a kislányomra gondolok. A legelvetemültebb biboldók keveréke az apja. Talán egyszer majd büszke lesz rám.
Az autó már magától veszi a kanyarokat. 120 éve cigarettázok, de a kocsiban még mindig nem megy zökkenőmentesen a dolog. Ha ez lenne a legnagyobb problémám, gondolkodás nélkül rábólintanék.
A látásom széles fókuszon keresztül szemléli az éjszakai fényeket.
A hajléktalanok hű társaimmá váltak. Ugyanúgy az éjszaka részei, mint ahogy a dunaújvárosi aszfalton amortizálódó Bridgestonejaim. Az esélyek megjósolhatatlanok. A parázs cigarettámon vörösen izzik. Ebben legalább mindig bízhatok.
Nem hiszek a véletlenekben. Tudom, hogy nemes elődjeim, mélyen tisztelt felmenőim vérének keveredése szerves lényemben mesterséges intelligenciával kapkod levegőért, miközben nagyokat sóhajtva keze 0-24-ig a markolaton pihen. Vitathatatlanul felnőttem. A sötétség olykor úgy borul jelenségemre, hogy észre sem veszem mennyit táplálékot rejt magában, mennyire pumpálja belém "bájait". Olyan érzés ez, mint az adómentes alvilág. Sokan csak hallottak róla, néhányan álmodnak róla, van, aki nem hisz benne, pedig lélegzik, pedig létezik, jelen van. Én vagyok a legjobb példa rá. Ha az élet egy nagy hurkapálcán nyugvó vattacukor lenne, most leszakítanék belőle egy darabot, összegyúrnám kezemmel és elégedetten hátradőlve magamévá tenném. Hogy miért? Jogos a kérdés. Mert ilyennek születtem...