Az "értelmezés újrakezdése" jelenség sokszor teszi tiszteletét életemben.
Sokszor gondoljuk azt, hogy képesek vagyunk saját történetünket megváltoztatni, ezáltal kitűnni a tömegből. Alkalmasnak hisszük magunkat bizonyos vonatkozások újra értelmezésére, szigorúan az értelmező szerepkörében tündökölve. Igaz történeteket kreálunk, melyek magukban hordozzák a veszélyt, hiszen a mondanivalójuk valós mivoltjából fakadóan akár még elviselhetetlenné is válhatnak. A megfelelő bátorság hiányában megszépítjük a dolgokat, szociális köntösbe bújtatjuk, hogy elférjen a társadalom nyújtotta határok között. Pedig olykor a helyzet ennél sokkal összetettebb.
Én, egy egyes szám első személyű fikció az esetek döntő többségében ragaszkodok a tárgyak, emberek valósághoz szorosan kötődő leírásához. Talán ennek is köszönhető, hogy sokszor kapok ajándékba pillanatnyi vakságot, amikor a nap kecsesen megcsillan a valóság fényes tálcáján. Vajon mi történne akkor, ha képes lennék többes szám első személyű organizmussá előléptetni magam? Beleborzongok a tudatba, hogy micsoda hatással lenne a megsokasodott énből fakadó erő a környezetemre. Egy képzeletbeli tudathasadásos állapot lépne életbe, mely ugyancsak az én megbonthatatlanságának lenne ékes bizonyítéka.
30 éve "Zsoltoskodom". Néha nagyon nehéz. Főleg olyankor, amikor meg kell tagadnom valamit a sajátomból és fogalmam sincsen hogy az hogyan lesz újra az enyém. Nem tudom, hiszen nincsen mivel birtokoljak. Erőm nagy részét felemészti a "belső zacskó", a "belső kínálat" kordában tartása és titkos kapcsolatának megteremtése a külvilággal. Talán ezért vagyok én sajátos megnyilvánulása annak, amit köznyelven embernek hívunk. De esküszöm élvezem. Mint ahogy ezt a pár sort is élveztem, melyet ha jellemeznem kellene, egyértelműen önarcképként aposztrofálnám. Bár az is lehet, hogy egy újabb "értelmezés újrakezdése"...