Ilyen hidegben nincsen mire lőni. Nincsen sem posta, sem fuvallat, sem pedig álomkép. Vitathatatlanul válságnak aposztrofálható a jelenlegi helyzet. Néha már úgy érzem, hogy játszi könnyedséggel "sodródom az éhhalál felé". Természetesen ez a szituáció csak és kizárólag akkor érvényesül, amikor elvonatkoztatok a nyilvánvaló ténytől, a tavasz háttérben való szervezkedésétől. Valami készül, valaminek már történnie kell, nincs mese. Egysejtűként elértem, hogy tudják rólam, hogy bántani szégyen, ki oly mélyen szeret, mint amire én vagyok képes. Pedig még élénken él bennem a kép, amint megragadtam és a gyűlöletemből gerjedt indulattal a falnak vágtam. Még fel sem egyenesedett, amikor kezem már lendült és célt talált. A bordája alá céloztam. Azon nyomban összerogyott. Gyors voltam és könyörtelen. A "pacek", a gyűlölet, a testemben rejlő ősi erő segítségével győzedelmeskedtem az önzőség felett. Az önzőség, melynek emberi formájára magyarázat nincsen, de azóta sokkal nyugodtabb vagyok. Talán a hosszú tél okozta negatív hatásokat is emiatt viselem mérhetetlen alázattal és türelemmel. Egyszer csak vége lesz. Mindenkinek kitartást hozzá!