Visszatértem. A tumblr nem az én világom. Azt hiszem nem lenne jó forradalmár belőlem. Ebből a megközelítésből én egy cserjés, bozótos, lombos, ezredéves rengeteghez hasonlítanám magam, melynek háborítatlan nyugalmát olykor egy vad átsuhanás dönti csak átmeneti káoszba.
Ez a fajta hozzáállás, vagy nevezzük egyszerűen sokszínű jellemrajzunk egy ágazatának, nem passzol össze a forradalmár sztereotípia által megkövetelt értékekkel. Talán ezért érzékelek olykor gyilkosokat mosolyogni arcomba, miközben egy gondolattal odébb már háborítatlan nyugalom ordítja értékeit testem impulzusainak formájában felszínre törve. Hullámzik az egész.
Néha megállíthatatlanul lépkedek felfelé a végtelen határokat átszakító létra csúcsa felé, ám ez az érzés pillanatok alatt semmivé foszlik.
Gyakran üldögélek testemen végigsöpört szomjas, nyári záporok által áztatva, vacogva, dideregve lelkem madzagján, miközben 95 kilós testem gőzölög, lelkem ölelés után vágyakozik. Nincs másom, csak a mosolyom. A mosolyom, amely krátert formázva csapdát állít embertársaim tisztító, éhes kacagásának. Merénylet ez, vagy ösztönös reakció? Azt hiszem erre én magam sem tudom a választ.