A kép leírásához elengedhetetlen a gondolatiság. A gondolatiság mindennek az alapja. A fejemben megformálódott tények, képek, törekvések önmagukban semmit sem érnek. Érkezik a vágy, a felhajtó erő, ami már-már agresszív méreteket öltve présel ki belőlem mindent. Lelkemre ült ez a kor. A szerelmem az Újpest iránt, Nonó légúti megbetegedéséből fakadó hangos horkolásától érzett büszkeségem és még sorolhatnám. Történik mindez a város peremén, ahol élek. Ott, ahol a reluxa résein át a kíváncsi tavaszi napsugár utat nyert magának. Senki nem akadályozhatja meg ebben. Miért is kellene megakadályozni ebben? A való anyag teremtett minket ebbe a szövevényes társadalomba. Egy olyan helyre, ahol a nemes cél, a törekvés hogy azokká váljunk, akik valójában lehetnénk helyett törvények meghallóivá váltunk. Ahol naponta ömlik a nyakunkba a szar. Ha jönni akar az az árva napsugár, hát jöjjön. Én küzdeni fogok az igazamért. Még akkor is, ha ez nem nagyon passzol össze konfliktus kerülő énemmel. Lehet, hogy pont ez benne a kihívás... Amúgy meg majdnem délután 3 van.