Meséltem már a hajléktalan pártfogoltamról? Az egyik budapesti aluljáróban kiszúrtam egy nagyon szánalmas kinézetű 30 körüli, alacsony kis félnótás kóklert. Hogy miért érzek együtt vele? Abba itt most nem mennék bele. Régi sebeket tépett fel bennem. Olyanokat, amelyekre nem szívesen emlékszik az ember és tulajdonképpen egész gyerekkoromat végigkísérte. Ugyanakkor erősebbé, masszívabbá tett, már-már mesebeli hősöket megszégyenítő erővel vértezett fel. Ha valakit érdekel miröl van szó, írjon a pasztorzso@gmail.com-ra és szívesen összefoglalom pár mondatban. Amit az élet elvesz, máshol visszaadja, tartja a mondás. Lehet, hogy nem így van szó szerint, de ezzel a gondolattal titokzatos mártírkodásom lezárva. Szeretnék visszatérni az eredeti gondolatmenetemhez. Az a jó szívem... Az fog egyszer a sírba tenni. Még mielőtt hőst faragnék magamból, szeretném megemlíteni, hogy a pártfogolt kifejezés talán túlzás. A "gondoskodásom" eddig egy kis aprópénzből és ruhanemükből állt. Amikor télen láttam a lépcsőn ülni és vacogni, a szívem szakadt meg és úgy éreztem tennem kell valamit. Azóta Zara sálban és Zara sapkában vereti emberünk. :) Néha egy két kérdéssel próbálom elültetni a fejében, hogy az élet nem csak egy áramló embertömeg a januári csontig hatoló hidegben. Talán ez is elég, talán ez is ér valamit. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy nem menthetek meg mindenkit. Nem adhatok mindenkinek a legalapvetőbb emberi gesztusok egyikéből, a figyelemből. Mégis jó volt megállni, mégis jó volt izgulni, hogy vajon mit fog szólni a csomagomhoz, amit neki állítottam össze. Ugyanakkor megdöbbentő volt látni szerdán a bevert bal szemét. A nagy lila vérömlenyt a szeme alatt, ami nem akadályozta meg abban, hogy mosolyogva tartsa a kezében a "Fedél nélkül"-t. Hétfőn meg is veszem tőle emelt áron. Igen, ezt fogom tenni. Most viszont lefekszem. Kifolyik a szemem. Nagyon nehéz hetem volt. Közép amerikai Project 70%-os állapotban várja, hogy hétfőn "újra találkozzunk". Addig még lesz egy Újpest meccs. Jajjj de jó! Már nagyon vártam!