Köztes

Voltam már árnyék, álom, mely intő vágyként zakatolt,

lehunyt szemmel az éj szívembe zúgó alkonyt karcolt. 

Pillám libbent  oly némán, akár az éj, álmok láthatatlan kapuján,

Lelkemre kendőt húzva vacogtam anyám ódon oltárán.

Úttalan utakon sötétség karmába új dobbanást dobva

olvadtam, álmodtam, vérbő számat a holnapba tolva.

Lelkem csöpp sivatagján vándor angyalként lélegzek,

Isten őrként véd, félt, óv, hogy soha el ne vérezzek.