Tegnap lehuppantam az embertömegek által "szétült" vasúti kocsi egyik ülésére és elengedtem magam.
Átadtam magam az érzésnek. Néztem, ahogy a fák kiismerhetetlen rendben szöktek a szemem elött és gondolkoztam. Arra gondoltam, hogy a tegnap nap történései valójában mire voltak jók? Lehet, hogy ez is része volt annak, hogy egyszer, ha már nem leszek, az emberek mosolyogva gondoljanak rám, könnyes szemmel nézzék végig elmúlásomat.
Erös vagyok. Úgy érzem megtaláltam az utamat, senki le nem téríthet róla.
Néztem, ahogy futnak a fák, testem mozdulatlanul nyomta a sokat kibírt zöld ülést, tudomást sem vett a szomszédjában gyógyszertári élményeken csemegéző idös hölgyekröl és lelkem saját életre kelt. Olyan érzés volt, ami nem magyarázható semmivel. Sem az agyideg magvak beidegződésével, vagy a formatio retikuláció fejbeállitódási reflexéhez hasonló elmélettel. Egyszerüen csak magával ragadó volt. Lepörgött elöttem a nyár, a közelgö foci vébé hangulata, amikor azzal leszünk majd elfoglalva, hogy ne jöjjenek be a szúnyogok az erkélyen, miközben hatalmas kiáltásokkal a győzelembe hajszoljuk az argentinokat, vagy mondjuk a mexikóiakat. Láttam magam egy balatoni éjszakában, amikor ritka pillanatok egyikeként sikerül kikapcsolnom és átadni magamat a pillanat varázsának, érezni a nyári lüktetést. Csodálatos érzés volt, amiböl a kalaúz rántott vissza a valóságba. Abba a valóságba, ahol ott pihent a táskámban az indexem, benne egy négyes szigorlattal.
Kurva jó dolog ez az "élet" szarakodás... Imádom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése