A helyszín ismét Székesfehérvár. Túl vagyok a reggeli kávémon, a szendvicsem viszont még mindig a táskámban pihen. Nyolckor department meetingre megyek, ahol a közelgő műszak változásokat tárja elénk a management. A lincs hangulat érezhető, minden bizonnyal fél óra mulva fog szavakat önteni a sok felháborodott torokból.
Soha nem voltam az a lázadó tipus, inkább a "segíts magadon, Isten is megsegít" elv követője vagyok. Az elmúlt 4 napban otthon üldögéltem és próbáltam a fejembe tömni a töménytelen mennyiségü információt, ami a közelgö élettan szigorlatomon minden bizonnyal hasznomra fog válni. Annak ellenére, hogy tényleg napok óta ezzel foglalkoztam, még mindig reménytelennek látom a helyzetemet. A maradék két nap maximum arra lesz elég, hogy a pislákoló fényt megpillantsam az alagút végén... Azt hiszem félek a péntektöl, pedig nem jellemzö rám. Nem féltem, amikor kiverték a fogamat és a fogászati rendelőben fogtam fel mi is történik, miközben a doktornő épp a székem hétradöntésével volt elfoglalva. Nem féltem akkor sem, amikor egy családtagunk esküvőjén kedves anyukám unszolására táncolásra adtam a fejemet (szerencsére hamar vége lett a számnak). Ez a szigorlat valamiért más. Majd meglátjuk mi lesz a vége... Felsőoktatási tanulmányaim legnehezebb próbatétele elött állok.
Kisütött a nap. Május ötödikén indul az elitcsapatok jégkorong világbajnoksága, júniusban pedig foci vébé. Ezek ám a kilátások, csak lennék már túl a pénteken...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése