Ösztönszerü cselekedeteim sora eggyel bővült.
Gondoltam egy merészet és azzal a galád céllal nyitottam meg egy újabb böngészőt, hogy szövegeljek.
Szám nagyra nyitva, minden elővigyázatosság nélkül kezembe veszem az egyik húrt, hogy pengessek rajta.
Ezért jó ez a kiszámíthatatlanság, hiszen a húrok játéka az egységes masszává válás küszöbén, végletekböl végletekbe kalandozva szedi "áldozatait", végig szem elött tartva a változatosságot.
Képletesen fogalmazva a mondat szinte rogyadozik a vállán nyugvó tehertől! Ennek ellenére mégsem enyhítek a terhelésen! Cipeljed bazdmeg!
Néha, amikor az ösztön úgy diktálja, szükséges "rosszként" 19-re lapot kell húzni! Nincs mese, kegyetlenül, gondolkodás nélkül ezt kell tenni! Hiszen a képzeletbeli homokórán a szemek mélységbe hullása nincsen tekintettel bátorságra, tökösségre, emberi személyiségböl fakadó tulajdonságokra...
Ha ezt sikerül tudatosítanunk magunkban, akkor miért kellene behúzott farokkal a sor végén kullogni? A válasz egyszerü: nem kell!
Hiszen hullócsillagnak lenni dicsőség, egy falat heaven, de a megváltoztathatatlan egyre közeledő léptei elhomályosítják a helyzet varázsát! Ez az élet rendje!
Ilyenkor a "lapjárás" megváltozásába vetett remény segít át a nehéz pillanatokon!
Néha jó lenne kiterülni, várni a holnapot, holnap áldani a tegnapot, tegnapokat katonás sorrendbe állítani, hogy a holnapok nyugodtan és a tökéletes ellazulás állapotában teljenek!
Érzem, hogy egyszer ez is eljön és ezt megoszthatom majd azokkal az emberekkel, akik miatt élek! Az lesz ám az igazi dicsőség!
Még szerencse, hogy látom a fényt az alagút végén!
Ugye, hogy igazam van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése