Kákalakiakka

Ma reggel is a megszokott némaság jellemezte a Római körút óriásként tornyosuló háztömbjeit.
Az óriások számtalan rejtekhelyeinek egyikében talált rám a reggel.
Közvetlenül ébredésem után az első csatámat máris elveszítettem...
A puha ágy ellenállhatatlanul szippantott vissza magába és nem is engedett szabadon, csak az elöre bekalkulált időponthoz képest két órával késöbb.
Félreértések elkerülése végett nem kesergek emiatt, hiszen ez egy tipikusan olyan csata volt, amit nem szégyen elveszíteni. Maximum szorosabb időkeret lesz a végeredmény, de ez egy vállalható "negatívum".
Approved, persze, hogy "epprúved".
Pillanatnyilag az jelenti a legnagyobb feladatot, hogy a néha már az "elvont" fogalom határait karcolgató gondolataimat emberibb köntösbe bújtassam, emberibb nyomokat hagyjak magam után a virtuális valóságban...
Nem tudom, hogy képes leszek-e erre...
Ha kivülröl szemlélném most magamat, egészen emberinek tűnhetek, ahogy itt üldögélek. Arcomon 2 napos borotva, ami approximately majdnem megegyezik a délelött letolt hajam hosszával. Apróságok, de mégis "human" jellemzők.
Hogy ellensúlyozzák-e az "elvont" jelzővel járó karakterjegyeket, nem tudom...
Persze könnyen lehet, hogy az elvontság belülröl fakad, bármilyen külső nyomok utáni kutatás eleve halálra van ítélve. Ezt sem tudom biztosan...
Azt viszont tudom, hogy tegnap este elhatároztam, hogy a konyhában állva, teljes átéléssel fogom elfogyasztani a hűtőböl rám mosolygó vaniliás krémtúrót.
Azóta szegény már történelem. Az akció hibátlanra sikeredett. Itt azért lábjegyzetben hozzáfűzném, hogy az egyik legremekebb dolog az életben 4 kanállal elintézni egy vaniliásat.:)
Mi ez, ha nem emberi cselekedet?
Picit már kezdem úgy érezni magamat, mintha próbálnék kimászni egy csúszós szélü kádból, annak ellenére, hogy imádok fürdeni. Mi az, hogy imádok? Egyenesen mesés dolog "elmerülni a habok között".
Like humans do...