Mindig

A tekintetem fáradt.
Pislogok, próbálom palástolni a kevés alvás utózöngéit, a nehéz tekintetem, a meleg által "megszaggatott" közérzetem legyőzhetetlen jelek a jelenböl.
Nyugalom öntötte el testemet.
Semmivel sem kell törődnöm napokig. Életre kelt az eddig csak a képzeletemben létező "jutalom". Minden cseppjét élvezem.
Kitárom az ablakot, hogy a huzat nyaldossa félmeztelen felsőtestemet.
Megfoghatatlan, leírhatatlan pillanatok ezek.
Mint amikor a szemébe nézek és elveszítem az irányítást.
Csak repülök, csak csúszok, merülök, annak ellenére, hogy legszívesebben fokozatosan adagolva az élvezeteket kényeztetném magamat, de ez egyszerüen lehetetlen.
Magával ragad, átjárja testemet, egy tekintet és végem.
Minden nap, minden percben, mindig...Ezekért a pillanatokért élek.
Betonházak között pislogva, második emeleti gondolatok, melyek erős kézben egy gyeplő által kontrolálva tombolnak. Csak bírja az a tenyér.És bírja...
Hiszen ezek a dolgok éltetnek, a harc, az örökös kardozás, magammal, az élettel, a közvetlen környezetemmel.
Valós és valótlan dolgok vegyülnek el napjaimban.
Tökéletes keverék, tökéletes adagolás.
Boldog vagyok!
Olyan érzés ez, mint a sima, puha talp első találkozása a frissen nyírt gyeppel, amikor az illat már régen a szaglócsatornáinkban tekereg.
Ilyenkor legszívesebben kiáltanék, beleórdítanám őszinte örömömet egy üvegbe és gondosan elrakva őrizném életem végig. Csak mutatóba... Az utókornak...
Így is lehet!
Ezt tudtam eddig is, de valamiért nem merem mindig kimondani.
Talán azért, mert a kimondatlan dolgok emelik a jelentésük nagyságát, hiszen a szavak szépsége ellenére nem lehet őketmindig kifejezni.
Bennem is bujkál az érzés, amihez még nem nőtt fel egy szó sem.
És ez így van rendjén...