Én voltam a kisfiú, aki gyerekként a cipőket a fal felé fordította. A rendezettségre törekedtem, mert nyugtatólag hatott rám. Más magyarázatot nem tudok adni erre.
Én voltam a kisfiú, aki ellenállhatatlan vágyat érzett a család fehér Zsigulijának zárszerkezetét kockáztatni értelmetlen ki és bezárásokkal olyan jó 22-23 évvel ezelött.
Én voltam a fiú, aki nem tudott ellenállni az edzés után otthon rá váró hideg tej látványának, ízének, amibe beleivódott az otthon mesés érzése, anyukám szeretetéről nem is beszélve.
Szép idők voltak!
A felsorolást folytathatnám, de inkább nem teszem, hiszen a mennyiség óriási.
Inkább részletek kiragadásához van kedvem, de ahhoz is csak azért, hogy kitöltsem az üres perceket. A perceket, melyek augusztus huszadikán hajnalban értek utol.
Félálomban, a munkahelyemen ért utol a sorsom a gurulós szék ölelő markaiban.
Egyszerű és emberi dolgok ezek, mindennapos perverzióm végtermékei...
Semmi tudatosság, egyszerűen csak feltörnek a semmiből és szavakká, gondolatokká alakulva csattannak éjszakámban. Az én kis világomban, a blogomban, amely szerves része lényemnek, kisugárzásomnak egyik befolyásoló tényezője. Már ha beszélhetünk kisugárzásrol...
Cigaretta, cél nélküli pislogások, külsőségek halmaza.
Nem félek egyedül, nem félek a holnaptól.
Belső mókuskerék, ami görget előre.
A testem alkalmazkodott már. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a nehezén már túl vagyok.
Közelít a fény az alagút végén. A látvány kielégíti vágyaimat.
A napszemüveg már a kezemben. Felvenném, de még nincsen értelme...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése