Enyém

Haladjunk szépen sorban!
Az éjszakba nyúló pislogásom egyenlőre minden csatát megnyert velem szemben. A mai este is ezzel a szituációval zárult. Ahelyett, hogy a frissen mosott ágyruha okozta bódultság elhatalmasodna rajtam, egy kislámpa fényénél üldögélek a szobában és várok valamire. Hogy mire, azt nem tudom, de mégis van ez az érzés és egyenlőre nem boldogulok vele. Kiszolgáltatott és reménytelen csata ez, bár az is lehet, hogy ezt a pillanatnyi kedélyállapotom mondatja csak velem. Ki tudja? Kérdőjelek katonás sorrendben aktívan ténykednek annak érdekében, hogy folyamatosan belebonyolódjk ehhez hasonló elvetemült gondolatmenetekbe.
Életemben immár sokadszor jövök rá arra, hogy én nem tudok előre tervezni. Pedig sokszor mennyivel egyszerűbb lenne...
Értékrend által vezérelt bekalkulálható szövődmények szerint felvértezni magamat, hogy aztán diadalittas hadvezérként átélhessem a pillanatot, amikor a szikrázó napsütés megcsillan páncélomon és büszkeség fut végig testemen.
Ehelyett kiszámíthatatlan és meglepő dolgok sokaságától átitatott hömöpölygés formálja és alakítja jellememet, amely nehezebb út ugyan, de a végeredmény szempontjából már más a helyzet. Persze ez is csak nézőpont kérdése...