Szerdán

Picit kellemetlenül érintett ma az arcom jobb féltekét folyamatosan ostrom alatt tartó július délutáni napsugár.
Ilyen helyzetekben nyeri el igazi értelmét egyik kedvenc és oly sokszor emlegetett mondásunk, mely szerint az ember türelme véges. De én bírtam! Bírtam, mert ahogy fogytak a kilóméterek, úgy kerültem egyre közelebb az otthonomhoz.
Lelki szemeim előtt körvonalazódott szürke LEGO városunk formája, sokat látott néma óriásként tornyosuló falai, mely az idő múlásával fokozatosan alakul, formálódik.
Aztán ahogy fogytak a kilóméterek, a lelkünk vizuális képességein nyugvó ábránd szépen lassan valósággá vált. Átalakult, átformálódott...Mint ahogy a kedvem is. Fokozatos hullámzásáért életem folyamatosan változó mivoltját teszem felelőssé. A felelős, aki mit sem törődve azzal, hogy ismét "tetten értem", tovább csibészkedik.
Végletek között örlődöm! Fellegekből mélybe zuhanva egyetlen biztonságérzetem a farzsebemben nyugvó "útlevelem", melynek gyűrött mivoltja trehány, borostás gazdáról árulkodik!