Minden olyan ismerősnek tűnik.
Ez nem is csoda, hiszen éppen most pipáltam ki a szokásos itthoni teendőkhöz elengedhetetlenül szükséges köröket.
Ezek az apró teendők már szinte leperegnek, hiszen a mellék vágányok ilyen helyzetekben jelentőségüket veszítik.
Mindent a magaménak érzek. Megnyugtat, nem tagadom.
Azt sem tagadom, hogy az elkerülhetetlen mindennapos kellemetlenségek ellenére összességben imádom, ahogy lényem minden nap hallat magáról. Hiszen ez az egyik dolga.
A lényem, amely egyszerre szeret és gyűlöl, egyszerre véd, oltalmaz és vívja maga harcait. Ugyanúgy, mint minden más ember.
Ez is csak annyiban üt el ebben a pillanatban, hogy a gondolatokat verbális formába ültetjük. Amúgy elveszne a többi között. Ez is csak pillanatnyi állapot, de ugyanakkor kézzel fogható, szemmel fogyasztható bizonyíték egy gondolatról. Kell ennél több? Nekem nem, bár ez még nem jelent semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése