Hajnalodik

Talán az egyik legnehezebb része életem 7 hónapja íródó Exxonos fejezetének a folyamatos ingázás.
Ez alól a mai nap sem volt kivétel.
Ültem a székemen.
190 centimből adódóan lábam mostoha gyermekként
"szeretet után kutatott". A látómezőmben katonás rendben sorakoztak a kék székek. Sorstársaim. Egy irányba tartottunk, közös cél vezérelt minket. Az, hogy eljussunk Dunaújvárosba.
A távolság csendben apadt, a türelmem hős, sebesült harcosként az utolsókat rúgta.
Rajtam kívül talán más soha nem fogja megérteni mit is jelent ilyen pillanatokban modellezni az előttem álló hétvégét, mentális mankókra támaszkodni a túlélés érdekében...
Csupán azért, hogy több sebből vérző türelmem utolsó erő tartalékait mozgósítva lecsapja a Dunaújvárostól elválasztó távolság tajtékzó fejét.
A pengét minden alkalommal gondosan megtörlöm, különös figyelmet szentelve arra a részre, ahova szeretett sorsom a monogramomat karcolta.