A gépem a szoba egy sokadik szegletén. A hely tökéletes. A naptól védve, picit fázó lábakkal üldögélek a péntek délelőtti nyugalomban. A hétfő közelsége szorongással tölt el. Vajon mikor lesz legközelebb ehhez hasonló két hetem?
A szememben a férfiaknak megírt sors pereg. Kemény, határozott kézre van szükség a nyugalom elérése érdekében. Nem panaszkodom. Csak picit szomorú vagyok. Bár ez a szomorúság is inkább olyan nagyon szívből jövő fajta. Feltör, kitörésre készen döngeti mellkasomat, szám szegletére telepedve várja a megfelelő pillanatot. Szavakba öntve, a valós érzéseim tökéletes érzékeltetésének sikerében bízva büszkén veregetem meg jóbarátom, a reménytelenség vállát. Mégis beszélek róla, mégis igyekszem megformálni, megfogalmazni, de nincsen esély. Ez nem baj. Sőt! Inkább ez a dolgok rendje. Miféle világot élnénk, ha a szívünk dobbanásait minden egyes alkalommal a nagyvilágba kürtölnénk? A dolog intimitását vesztené és a világunk szegényebb lenne az igazán meghitt, igazán őszinte pillanatokkal. Ezt senki sem szeretné. Én sem... Én csak nyugalmat, erőt és bátorságot szeretnék. Persze ez a dolog is minden nap változik. Teljesen feleslegesen kötök belőlük 3 ágú csokrot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése