Kedvesen és betegen szunnyadtam ezen a hajnalon.
Testem egész lényem megmozgató lázban ég és ez így van már este 7 óra óta. Vettem már be egy halom orvosságot, a lázam mégsem akar csillapodni. Olyan érzés, mintha Isten itt állna mögöttem. Szinte érzem, ahogy perzseli hátamat közelsége és intő jelként csörgedezik ereimben eme rosszullét. Furcsa egy éjszaka ez. Kínok között tobzódva pillanatnyilag a legjobb megoldásnak ezt a bejegyzést tartom, amely talán elhomályosítja fejfájásom egy rövid időre. Annyira félve és ocsúdva próbáltam viselkedni és mégis ez lett a vége. Észre sem vettem, ahogy a roskadozó hó tömeg búcsút intett nekünk és azt sem, ahogy a pusztaszabolcsi bádogeresz csöpögő hangja a közelgő tavasz hírnökeként csempészett némi megnyugvást hétköznapjainkba. Valami mással voltam elfoglalva és most itt az eredménye. Ahelyett, hogy boldog vággyal pillantanék a közelgő reggeli tájra nekem marad a kúrálás vége láthatatlan folyamata, nem sokkal a tomboló tavasz előtt, Római körúti takarók alá bújva.
Jól jönne már egy kis nyugalom. Jó lenne összeszedni a bátorságom és Istenhez szólva segítséget kérni. Szeretném, ha szeretteim picit jobb szívvel viszonyulnának hozzám. Szeretném érezni a tiszta víz ízét, lehunyt szemmel jó nagyokat kortyolni, mint régen, kisfiúként. Szívem néha kisgyerekként tagad, lelkem néha vakként tapogatózva próbál boldogulni a saját mivoltom okozta buktatókkal. Ez a forró, lázas éjszaka ráébresztett arra, hogy vissza kell vennem a tempóból. Túlnőttem határaimon. Talán ez a tanulság.