Furcsa dolog történt velem pénteken. 10 órát aludtam aznap éjjel.Tudom, a dolog hírértéke alapjában véve csekély, de aki ismer engem az tudja, hogy ez a tény szenzáció számba megy.
Igazából nem tudnám megfogalmazni pontosan, hogy mi történt.
Egyszerűen csak ültem és arra lettem figyelmes, hogy kezemben a távirányító önálló életre kelt. Legyőzve  humánus rabszolgatartóját magabiztosan lubickolt új szerepében. Éreztem, ahogy szemeim lángoló tűzgolyóként már-már könyörögnek gazdájuknak, hogy egy kis megnyugvásra leljenek.
Akkor, ott, abban a pillanatban elhatároztam, hogy ideje nyugovóra térni és lehajtani fejem hű társamra, a nagypárnámra. Tettem mindezt akkor, amikor az ablak alatt a járatos busz fékezésekor az óra még este kilencet sem mutatott. Hátrányomra nem vált, az biztos. Sőt! A következő napok megfelelő beszédtémája is ez lett a környezetemben. Nem vagyok beteg, nem vagyok elkeseredett, nem vagyok depressziós. Egyszerűen csak így alakult az az este. Fehér hollót varázsoltam belőle, amihez csak annyit kellett tennem, hogy legyőztem a fejemben rendezetlenül csapongó elintéznivalók tömkelegét és a tenni akarásból fakadó képzeletbeli listámat, hogy álomra hajtsam a fejem. Valahogy így képzelem el azt is, amikor már nem leszek. Magam után hagyom a befejezetlen dolgaimat. Jó volt ez így. Megtanulni együtt élni a gondolattal, hozzászokni ízéhez. Még akkor is, ha ez csak egy ártatlan kis péntek este volt.