Vitorlát szaggatott az őszi szellő, miközben a látómezőben tündöklő jövőkép egy cseppet sem veszített a maga csodálatos valójából. Alkalmanként egy néma mosoly, visszafogott sóhaj kíséretében eszembe jut, hogy mit is tartogathat még számomra az élet. Mondom mindezt egy olyan 2 nap után, melynek birtokában kijelenthetem, hogy a jelenemet csakis  egy hasonló jövő múlhatja felül. A lekőrözés nem létszükséglet, de nyilván az ember kényelmes mivoltjából fakadóan csak olyan cserére hajlandó, mely legalább azt a szintet garantálja, amit a kislányos apuka, mint jelenség biztosít számára. Büszkén hunyom le a szemem esténként, izgatottan ölelem keblemre a reggelt. Mégis, olykor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva bukdácsolunk a tükörsima úton. Jelen pillanatban nem tudnám eldönteni, hogy ajándék, vagy átok, hogy ha  nagyon megerőltetném magamat, az életem egy percbe való belefoglalása nem állítana megoldhatatlan feladat elé. Talán mégis inkább átok. Hogy miért? A válasz egyszerű. A ködös őszi éjszakán magával ragadó szép szívem óriás piros virágként írta bőröm alá a megváltoztathatatlan tényt, mely szerint az éjszaka és a föld gyermeke vagyok. Egy mosoly, melytől tavaszba fordul az ősz. Fontos, hogy eme tulajdonság birtokában hogyan transzformálható az Isteni sugallat, ajándék olyan impulzussá, mely kislányom büszkeségét válthatja ki. Azt hiszem tudom a receptet. A kivitelezés már más téma. Hitemnek a sorsot választottam. Arcomról leömlő lavinákból csodaszép hóembert emelek neki. Mosolygósat, kopogós cipőben. Pontosan ahogy szereti!