Az elmúlt napok kilengései után azt hiszem újból sínen vagyok. Természetesen ehhez a kijelentésemhez hozzájárul már az ünnepek alatt magunkba szívott pozitív energia, amely az év beteljesüléseként mindenkit utolér. Nehéz, súlyos gondolatokkal tarkított napokat tudhatok magam mögött. Néha hajlamos vagyok elbizonytalanodni, kétségek között marcangolni magam azzal kapcsolatban, hogy az út, amelyet járok valóban nekem való-e. Folyton rá kell vezetnem magam a tudásra. A probléma független az adott élethelyzettől. Egyetlen gyógymód létezik. Átkarolni magamat és forró szavakat suttogni saját fülembe. A lelkem hangjával. Általában túlhangsúlyozom a testem tehetetlenségét. Olykor saját vállamnál fogva megfordítom magamat és irányt mutatok testemnek. Teszem ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok az ép érveken alapuló tényekkel. Ilyenkor nem szólok, nem beszélek, nem magyarázok, csak megyek és jövök.  Egy árnyként, egy álomkép formájában. Lennie kell egy megmaradási elvnek. Itt is érvényes lehet valamilyen megmaradási elven alapuló logika. Mert a vidítás, a szoktatás, az iránymutatás olykor nagyon nehéz. Néha mázsás teherként csüng testemen a saját magunkból tákolt odúba való csuszás elleni védekezés. Ezért is lenne fontos sikeresen szoktatni saját magamat magamhoz. Ez lesz a rövid távú cél januártól.
Ti szoktatok célokért küzdeni?