Furcsa béke, néma, talpig feketében. Mint egy titkos esti sugárkoszorú, melyet az ember lehunyt szemmel magába szívhat, megterhelő péntek után ébredezve. Borzasztóan fáradt, ugyanakkor hallgatag, tetőtől talpig feketébe csomagolt éjszakát láttam. Elmosódva, álmosodva, a tartalom mögötti értelemre tett törekvésről teljes mértékben lemondva löktem el hajómat a nyílt vízre, átadva testem a ringatózás okozta kellemes érzésnek. A lábammal löktem. Már akkor tudtam, hogy őseink tulajdonságaival felvértezett testünk reggelre nem fog mást érezni, tapasztalni, mint a szertehullott éjszakát. Mely a nap felkeltével a porral válik néma egyveleggé, kiváltva ezzel a nappalok és éjszakák örökös körforgásának újabb fejezetét.
Ilyen egy vasárnap reggel. Szelíd, békés, de kedvesen és hálásan fogadom ezt is. Jó pihenni! A győztes hadvezérek is ezt teszik néha. Mert egyértelműen hadvezér vagyok. Kezem vasököl, nyelvem villámló ostor, a markolattól megedződött tenyerem már aprócska alkotóelemeiben sem utal gyerek mivoltomra. Azokra az időkre, amikor még hálás, apró léptekkel követtem kedves szüleim irányítását, vállamon kék-fehér zsákkal, az óvodába menet. A zsákon lévő hímzett perecen oly szépen csillant a márciusi napfény, akár a győztes hadvezérek kifényesített pajzsán a levert sereg halálhörgése. Meg is van a párhuzam... Talán még valami. A valóság és a képzeletünk összefonódása mára már kézzel fogható teljesítmény. Talán ez a bejegyzés is egy példa erre.