Mesterséges lámpafény tölti be a teret.
Furcsa ezt kimondani, főleg úgy, ha az órámra pillantok, hiszen ebédidőben járunk csak.
A szoba teljesen kivirult. Pontosan úgy, ahogy a napfénytől májusban a reggeli cserebogarak.
A vasárnapom élénk parázs formájában könyörög az újabb szippantásom után. Már-már szánalom érzését kelti bennem a "néma pislogása", mellyel impulzusokat generálva gátlástalanul tüzel. A célkeresztben testem, mely sorsába beletörődve engedelmeskedik az őt ért hatásoknak. Szippantok, kifújom a füstöt. A levegőben keringő végterméket nézve az jut eszembe, hogy féltékenynek kéne lennem erre a kékes kanyargásra, ám mégsem vagyok az. Teszem ezt a magam durva, otrombán egészséges, mocskosul természetes módján. Akár egy varázslóra, úgy mosolyog rám a mai nap, válaszul mogorva, durcás vigyor érkezik díszcsomagolásban. A megmaradási elvre tett törekvések kudarcba fulladtak, hiszen minél élénkebben kapom az impulzusokat, annál jobban csúszom befelé a saját magam által tákolt odúba, mely a tartalmasságra való törekvést jelenti. Minden egyes alkalommal ugyanoda lyukadok ki. Cselekedeteim ösztönszerű mivoltját a vasárnap halk üzenete szakítja meg. Komolyan szeretne velem beszélni. Nem velem, sokkal inkább a komollyal. A célzást értem és hálás bólogatással felelek, de ennél többet nem engedek. Nem hiszem, hogy emiatt szégyenkeznem kellene. Sőt! Ha abból indulok ki, hogy sokkal nehezebb lenne, ha mélabúsan szólítgatna a vasárnap, a jelenlegei helyzet mindenképpen előrelépés. Ez pedig jóllakottság érzésével tölt el. Így telt a magányos vasárnapom 2012 novemberében, fél lábbal a zord télben táncolva, 98 kilós magyar izomként.