Azt hiszem először csak a kíváncsiság hajtott, majd csak ezután érkezett a felismerés. Ez az igazság. Ha az embernek van egy elfojtott bűnöző énje, egy idő után belefárad a kérdezősködésbe. A kérdező saját magam, a kíváncsiságból fakadó soroknak a kereszttüzében szintén csak én tornyosulok. Minden embernek zsaruszaga van, ezt általánosságban kijelenthetjük. Alapvető normák ismeretei, állampolgár mivoltunk automatikusan felruház minket ezzel az ösztönös cselekedettel, amit becsületnek neveznék. Nem zavart, de kibékülni sem tudtam a kettős érzéssel. Ugyanakkor megnyugvással töltött el, hogy pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Az évek múlásával elmém egyre jobban kitágult, ezzel automatikusan újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Mi alapján különböztetjük meg az embereket, hiszen mindannyiunk szívét bánat és öröm tölti el és egységes jelzőként sírunk és nevetünk. Mindannyian egyek vagyunk és mégis különbözünk.  Ha kitekintek az ablakon, minden este hasonló koreográfia szerint zajlik. Az égbolt megtelik apró fényekkel, melyeket leginkább a bengáli tűzhöz tudnék hasonlítani. Furcsa zaj tölti be a teret, amely a sötéttel szervesen együttműködve egyszer csak megszűnik. Ez csak tovább bonyolítja a helyzetet. Hasonlóság, monotonsággal megfűszerezve. Kívánni sem tudnék jobbat, elképzelni sem tudnék ennél nehezebb párosítást. Minden, amit külön külön látok, egyszerre történik és néha, másodpercekre ugyan, de úgy tűnik, mintha háború lenne. Mint amikor az USA bombatámadást indított Irak ellen és csak egy csomó színes fényt lehetett látni. Sikoltozásnak és halottaknak nyoma sem volt. Talán létezik Isten, csak a hatékonysága nem annyira stabil, mint azt sokan gondolják. Talán egy kicsit ügyetlen, viszont a tiszteletet mindenképpen megérdemli. Hiszen néha ez az egyetlen mentsvár, amibe kapaszkodhatunk.