Nóra

Az én gyönyörű, drága kislányomnak!
Arra gondoltam, hogy egy levelet írok Neked. Bizony ám, egy igazi régimódi levelet. Amit majd egyszer, ha nagy leszel, elolvasol. Elveszett művészet ez is. Aztán meggondoltam magam. Helyette fogadd szeretettel ezt a pár sort.
Egy csendes szombat délutánon, 2013 telén.
Tartozom egy vallomással. Eleinte nem igazán tudtam mit kezdeni Veled. Nem voltál egyéb, csak egy alapvető emberi ösztönök által vezérelt kis paca. Az illatod jó volt. Erre tisztán emlékszem. De nem tanúsítottál irántam túl nagy érdeklődést, amit én természetesen mérhetetlenül sértőnek éreztem. Érdeklődve figyeltelek Téged és anyukádat, ahogy együtt szövetkeztetek a világ ellen. Vicces, hogy bizonyos dolgok mennyire képlékenyek. Nem igazán értettem, hogy mit változtathatok Rajtad azzal, hogy az apukád vagyok. Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor mindez megváltozott. Egyszerűen csak megtörtént. Az egyik pillanatban áthatolhatatlan voltam, semmi sem érinthetett meg, a következőben a szívem valahogy mégis majd kiugrott a helyéről, hogy kitegye magát az elemeknek.
Téged szeretni a legmélyebb, legintenzívebb és legfájdalmasabb élménye életemnek. Apádként néma esküdt mormogtam borostám alatt, hogy megvédelek a világtól.
Ha előre tekintek, a szívem hevesen zakatol. Legfőképpen azért, mert nem tudom elképzelni, hogy ne büszkeséggel szólj rólam, ha majd nagy leszel. Az apád egy felnőtt testbe szorult lélegző organizmus. Ha majd nagy leszel, megérted ez mit jelent, hiszen pontosan olyan vagy, mint én. Egyszerre nem érdekel semmi és mégis mindenre szomjazunk.
Apukád egy férfi, aki gondolataiban nemes, cselekedeteiben olykor esendő. Valaminek változni kell. Valamit tennem kell, hogy az angyali horkolásod, amely aláfestő zeneként szolgál ezekhez a sorokhoz mindig ilyen szép és kiegyensúlyozott maradjon. Lassan sötétedik. Ez az egyik dolog, amit gyűlölök a télben. Kérlek, ha majd ezeket a sorokat olvasod szeretettel gondolj apukádra, bárhol is legyek majd akkor. 
Szeretlek!