Ott, akkor, abban a helyzetben én is úgy tettem, mint bárki más, aki rosszban sántikál. Hogy leplezzem zavaromat, elővettem a fegyveremet. Ez mindig bevált. Számtalan szorult helyzetben sietett már segítségemre. No nem egy mindent elsöprő erejű Glockra kell gondolni. Csupán egy doboz cigarettára , amiből jó neveltetésemből fakadóan mindenkit megkínáltam. Szerettem volna megkérdezni, miért hívják Limousinenak, de erre soha nem volt lehetőségem. De ne szaladjunk ennyire előre. Haladjunk szépen sorban.
Tegnap hazafelé menet a balomon tornyosuló panelházak árnyékában az otthon melegét gerjesztő lecsó illat csapta meg az orromat. Önálló életre kelt és rabul ejtett. És itt meg is vonhatjuk az első párhuzamot a lecsó illata és a fejemben kavargó kavalkád között. A gondolat sem kérdez, csak jön és tarol. Ez történt velem is hazafelé menet. Lépteimben semmi különöset nem lehetett felfedezni, a fejemben cikázó gondolatokban annál inkább.
Amikor először elém lépett, éppen egy széken ültem. A nadrágja szabásának a kommentálására nem pazarolnék sok energiát. Megteszi ezt helyettem a "Regular fit" jelző. Ahogy végignéztem szerencsétlen nadrágon, az első gondolatom az volt, hogy nincs az az Isten, hogy én hasonlóban járjak. A farmerhoz, mert ugye mi más lenne, ha nem farmer, tökéletesen csillogó fekete hegyes orrú cipő passzolt. Ahogy végigmértem a látogatót, csalódásként ért, hogy nyakamat csak mérsékelten kellett felemelnem, ugyanis a pali első ránézésre is csak nagy jóindulattal karcolta a 170 centit.
"Szia, Limousine vagyok! Már sokat hallottam Rólad!"
Ez volt az a mondat, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal. Valamiért akkor, ott, azt éreztem, hogy nincsen kiút. Sok minden kavargott a fejemben. Csupa olyan dolog, amelyre nem tudtam a választ és a mai napig sem tudom. Például az, hogy miért lettem az, ami és miért nem ének-zene tanár egy csörgedező patak partján tornyosuló mézeskalács kerítéses iskola magasföldszintjén található termében. Helyette "sziaZsoltvagyok" lettem.
"Szia, Zsolt vagyok! Remélem csak jókat!"
A radarom egyből jelzett. Egyrészt az ócska nyitó dumám miatt, másrészt pedig azért, mert nem voltam az időjárásnak megfelelően felöltözve. A dumám annyira nem volt gáz. Tökéletesen passzolt volna arra az esetre, ha éppen egy hétvégente füstös kocsmákban haknizó zenekar beugró gitárosa vagyok, de csak addig, amíg az igazi kőkemény drummer forma kiheveri a bárányhimlőt. Ami az öltözékemet illeti, nem volt szükség megerősítésre, ugyanis pár perc múlva már Limousine Mercedeseben játszottam az elektromos ablak kapcsolójával.Az ismerkedésünk gyors volt és lényegre törő és akkor még nem is sejtettem, hogy mi vár ránk aznap este. Az utunk egy kávézóba vezetett. A, V, Limousine és én alkottuk a budapesti éjszakában suhanó csapatot. A kávézó egy meredek lépcsővel megközelíthető emeletből és egy talpalatnyi alsó részből állt. Az utca szűk volt. Pontosan olyan szűk, ahol parkoláskor elgondolkozik az ember, hogy vajon elférnek-e tőle a keresztül hajtó autók. Pedig nincsen beljebb. A határok feszegetésére a lehetőségek korlátozott mértékben képviseltetik magukat. Az emeleten cigaretta füstbe burkolóztam. Igen, jól gondoljátok. Lepleztem zavaromat. Hogy V és Limousine mit csinált lent, csak a jó Isten tudja. Nekünk viszont feltűnt, hogy a mellettünk ülő asztalnál (első ránézésre szír állampolgárságú) egy ember feltűnően méreget minket. Amikor csapatunk két "elkóborolt" tagja csatlakozott hozzánk, szóvá tettem ezt a fura jelenséget. Nem kellett volna. Limousine már pattant is és intézkedett. Ha a barátaimmal keveredtem volna hasonló nézeteltérésbe, valószínűleg minden másképp alakult volna. Férfiként öltözködni és viselkedni igazi kihívás. Erre felhívni a figyelmet egy feszült szituációban igencsak divatos dolog. Ezzel nagy valószínűséggel el is rendeztük volna a szituációt. Limousine más volt. Ő nem ismert tréfát. Főleg akkor nem, ha a barátairól volt szó. Ha egyáltalán nevezhetjük ezt a friss ismeretséget barátságnak. Nem mintha megkértem volna rá, de kiállt értem. Erre mindig emlékezni fogok. Az volt az egyetlen találkozásunk. Nem tudom mi lehet vele.
Nagypapámnak igaza volt. A férfit engedni kell. A férfi tanuljon, hogy később ezekből az élményekből (is) táplálkozva minél tökéletesebb apa, férj és férfi legyen.
A lecsó illatnak már nyoma sem volt. Az éjjel-nappal nyitva tartó barátságos méretű kisbolt fölötti neon fénye zavarta a szememet. Mindjárt hazaérek. Ez nyugtatólag hatott rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése