Tegyük fel, hogy az ember akaratlanul és önhibáján kívül kiszolgáltatja magát az elemeknek.
Hogy ez hogyan lehetséges? Azok, akik egy kicsit közelebbről ismernek tudják. Nekem, Pásztor Zsoltnak ez gyerekjáték. Az ilyesmi oly könnyedén megy, mint a kávé fogyasztó társadalomnak a reggeli fekete bekeverése, de ez egy másik történet, egy másik alkalomra.
Tegyük fel, hogy az ember akaratlanul és önhibáján kívül csapdába esik. Vegyük szépen sorban a hozzávalókat, a baj elengedhetetlen kellékeit. Első helyre kívánkozik a klasszikus "rossz időben" jelenség. A következő alkotó elem a "nem megfelelő helyen való tartózkodás". Erre jön habként, utolsó dominóként, a kép teljességét adó végső alkotóelemként a "nem megfelelő emberrel való kapcsolatba lépés".
Nem tudom miért, nem tudom hogy történt, de húszas éveim hajnalán, akkor, amikor az ember a legvadabb, amikor a legkíváncsibb, én borzasztóan kifinomult érzékkel űztem eme mágikus hármast. A legviccesebb az egészben az, hogy fogalmam sem volt róla.
Talán azon az estén sem ezek a dolgok élvezték a priorítást agytekervényeimben, amikor kilencvenes évek menő csengőhangjára riadtam fel legmélyebb álmaim egyikéből. A mély szó persze barokkos túlzás, de nem akartam kilógni az általános közhitből, mely szerint aludni csak nyugodtan, csendben és szépen lehet. Pontosan úgy, ahogy a csillagok mennek az égen.
A vonal másik végén egy ingerült hang utasított ellentmondást nem tűrő magabiztossággal és harcossággal. "Zsolt gyere!" Mennem kellett. Csak tudnám hova, csak tudnám miért? Még az is megfordult a fejemben, hogy teszek az egészre. Veszek egy mély lélegzetet és kimondom a kimondhatatlant. Nagyfaternak nem volt igaza! A férfit nem kell engedni az éjszakába! Meg volt győződve arról, hogy az iskolában és a családi nyaralások során a fejünkbe nyomott tudás éjszaka nyer majd igazi értelmet. Papának igaza volt!
A lépcsőház felmosásért könyörgő padlójának kopogásáért én voltam felelős. A standard 43-as méretemmel. Úgy éreztem, hogy zuhanok. Egyre mélyebbre, egyre gyorsabban. Elmémre tudatmódosító hatást gyakorló álmosságom sem volt képes arra, hogy elterelje a figyelmem a csúf valóságról. Az éjszaka szikrázó fényeiről. Életem hajnaláról. Időm sem volt félni, lehetőségem sem volt megijedni. A pillanat sokszorosa alatt a helyszínen fékeztem és a látvány magával ragadó volt. Még mielőtt vízesésre és a kristálytiszta víz alatt megcsillanó aranyhalakra gondolnátok a látvány ennél kicsit kíméletlenebb volt. Azt hiszem akkor láttam először és utoljára kamionost hatalmas öklöst kapni. Állának egy olyan szegletére, amelynek következtében a földre zuhanás természetes jelenségként volt aposztrofálható. Az volt életem első találkozása egy makedón kamionossal. Ezt sem nevezném túl sikeresnek. Aki szerencsésebb a makedón kamionosokkal, legyen olyan kedves írni nekem. Szívesen vennék tanácsokat ez ügyben. Lehet, hogy túl fiatal voltam és azért nem éreztem át, de a valóság akkor, abban a pillanatban nem csak csúf volt, de véres is.