Jédáböljúvé

Hatalmasat tüsszentettem! Ezek a tüsszentések végigkísérik életemet, de nem bánkódom emiatt. Hogy miért nem? Azért, mert aprócska kis homokszem a nagy sivatagban, ám ha szél támad, ezt az aprócska homokszemet is ugyanugy felkapja, nincsen tekintettel priorításra, származásra és szerepre.
Néha az életünk során elérkezik egy olyan pillanat, amikor azt kívánjuk, hogy bárcsak a "most" és a "majd" egybeforrna, megelőlegezett nyugalommal és egy hatalmas nagy mosollyal ajándékozna meg minket. Aztán gyorsan belémhasít a tudat, hogy a "most" egyszeri és visszahozhatatlan! Az idő múlásával emlékké formálódva, életre szóló utitársá alakulva némán parancsolja elfogadását! És engedelmeskedem, mert ez a dolgom. Gondolatmenetek keretbe foglalása, a csonkaság elkerülése!
Sokszor a kivitelezhetetlen is elérhetőnek tünik, felvértezi elménket egyfajta legyőzhetetlenség érzésével, aztán az élet erőteljes és határozott kard suhintásai ennek az aprócska buboréknak sem kegyelmeznek.
Múlandóság vegyül a gondolataimba. Elhessegetném öket, de jól nevelet gondolatokként már tovább is röppennek. Nem marad más hátra, mint kiforgatni öket, jó alaposan megvizsgálni, hátha hagytak számomra valamit, valami kézzel foghatót.
A vállakozás nem lehetetlen! Kihívásnak megfelel és nem utolsó sorban tartalommal tölti meg a jelentéktelennek mondható pillanatokat!
Hát nem ilyen egy igazi főnyeremény?