Violából közepes

Ahogy pörögtek a percek, úgy lettem egyre éhesebb.
Fura dolog ez az éhség. Átveszi a hatalmat elménk felett és erős, magabiztos diktátorokat meghazudtolva irányít. Egy pillanatra elhomályosítja minden gondom, minden bajom. Ebből a szempontból nézve akár megnyugvásként is tekinthetnék rá.
A busz már a harmadik napja csak falja a kilométereket. Hűséges társam a mindent szerves egésszé kovácsoló feketeség.
A kedvem és a kedélyállapotom kicsivel a közepes szint alatt ficánkol már napok óta. Valami megváltozott. Beköszöntöttek a hideg reggelek, a csípős nappalok. Megpróbálom úgy kezelni ezt a nagy változást, mintha fel lettem volna rá készülve. Mintha semmit sem változtatott volna.
Reggelente a tömött metrón magányos lelkem lépteit hallgatom a kopár novemberi örökkévalóságban. A fülemet kedves dallamokkal kényeztetem, hogy enyhítsek ezen a zajon, de sajnos nem sok sikerrel. Minden miért a maga mertjével tesz ki egy egészet. Ezt már számtalanszor bebizonyította életem. Erre támaszkodva, ebben bízva én sem tehetek mást, mint párosítok. Szüntelenül keresek, kutatok, apró sikereimre támaszkodva túrom a láthatatlant. Ez ám a tevékenység. Olyan pocsék, mint az időjárás.
Le kell mennem a kocsihoz. Lent felejtettem a cigarettát.