Társadalmunk érzelmileg legegészségesebb tagjai képesek beleélni magukat mások helyzetébe, átélni, miképpen érez egy másik ember és a törődés, mint automatikus következmény is terítékre kerül. Egyéni szubjektív vélemény, hogy ki tartozik ide, de az biztos, hogy semmi sem lehetetlen. Ez a képesség egy kis túlzással túlmutat a józan ítélő képesség határain és az érzéseknek olyan őszinte környezetét varázsolja elénk, mely egész testet megmozgató élmény garanciával felcímkézett jelenségként tündökölve beékelődik napjainkba.
Adok ehhez egy kis segítséget.
Csendes este van. Bal arcféltekem halk TV műsor világítja meg. Arcom bal oldalát, mely oly sok puszi céltáblájaként szolgált már rövid földi létem során. Aprócska kis gondolat, mégis óriási a mondanivalója. Megpróbálom értékelni. Megpróbálok tisztelettel fordulni eme kis jelenség felé és megköszönni neki, hogy jelen van életemben. Tudom, hogy ez így ebben a formában betegen hangzik, de nem is várok megértést. Elég, ha én megbarátkozom vele.
Gyengéd, birtokvágytól mentes dologként elfogadni és élvezni simogató hatását. Ez ám a kihívás. A birtokvágy amúgy sem passzol bele az én világképembe. Rájöttem, hogy alja, csaló módon azzal a hamis illúzióval kecsegtet, hogy automatikus következményként biztonságérzetet ad és semmit nem kér cserébe. Ez kibaszott nagy hülyeség. Józanul próbálok gondolkozni. A jelen helyzetemben csak erre támaszkodhatok, csak ezt látom potenciális útvonalként. Nem tudom ez segített-e. Legalább megpróbáltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése