2013 augusztusát írunk. Ezeket a sorokat anya hálószobájából írom, az ő gépéről. A redőny félig leengedve, de az átszűrődő napfény enyhén ugyan, de érzékelteti, hogy még mindig nyár van.
A redőny státusza akár szimbolikus jelentéssel is bírhat.
Örökös körforgás az életünk, állandóan változunk.
A kiszámíthatatlanság, az előttünk álló titokzatos jövő adrenalin bomba hatásához kétség nem férhet, mégis az állandóság az, ami nyugtatólag hat. Ellentétek vonzásában lubickolva nem tehetünk mást, mint fejet hajtunk.
A nyár elmúlása mindig szorongással tölt el, de ez a fajta negatív érzés abszolút kezelhető mértéket öltve képviselteti magát életemben. Nem tudom mi a szorongásomnak az oka. Talán az, hogy gyűlölöm a telet. A hosszú, egész testet megviselő ordító mínuszokat. Talán az, hogy türelmetlen vagyok. Türelmetlenül várom, hogy újra kisüssön a nap. Ura vagyok a helyzetemnek. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy kezelni tudjam ezeket az elmémet megtámadó negatív sugallatokat. Ha nem lennék erre képes, akkor az meggátolna abban, hogy szemezgessek a jelen roskadozó gyümölcseiből. Volt idő, amikor nem voltam ennyire erős. Voltak olyan pillanatok, amikor felül kerekedett rajtam a "gonosz". Örökös korforgás az életünk, állandóan változunk. Szeretném, ha szeretnétek. Szeretném, ha szerethetnék. Még nagyon sokáig...