Az elmúlt napok kánikulájában joggal érezhette azt az ember, hogy minden ellenünk szövetkezik.
Akkor, amikor a határoknak a megjelölése is komoly energiákat igényel, egy kánikula minden, csak nem jól irányzott ütés. Mindezek ellenére én nyugodt szívvel állíthatom, hogy sikerült elhajolnom a lendülő karja elöl. Tettem ezt úgy, hogy még csak meg sem kellett erőltetnem magam. A nyár és én. Tökéletes párost alkotunk. Partner vagyok minden pillanatához, fogja a kezem minden mozdulatomnál. Gyümölcsöző kapcsolat a miénk, amelynek csak nyertesei léteznek. Ilyenkor az ember oly kecsesen, oly könnyedén hasít egy szeletet magának az élet nyújtotta örömökből, hogy néha már szégyenlem magam nagyvonalúságom miatt. Pedig nem kellene. Temérdek ok-okozati összefüggés felsorakoztatása után mindig ugyanoda lyukadok ki. Gördülékenyen lépkedünk a nemes cél felé, mely egy tárgyi, anyagi, szellemi és emocionális javakban megfogalmazott jövőkép. Fiatalságom alkonya, szívem marcona dobbanása.
Szeretlek június, ölellek július, puszillak szépen augusztus.