2013. augusztus 25., vasárnap

Szeretem bámulni, ahogy álmodik. Szeretem hallgatni, ahogy alszik. A szoba idilli némaságához statisztálva figyelem a számomra oly kedves hangot. Olyankor nyugodt vagyok, szárnyalnak gondolataim. A pusztaszabolcsi nyarak jutnak eszembe. Azok az évek, amikor kedves szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetően egyetlen  dologra kellett csak koncentrálnom. Arra, hogy gyerek legyek. Egy, az élettel éppen csak ismerkedő egyed, aki akarva, akaratlanul kiszolgáltatva a felnőtteknek két pofára fogyasztja a legszebb éveit. Mert a gyerekkor idilli romlatlansága bizony pótolhatatlan. A jelentőségére, a valódi értékére csak felnőttként jövünk rá. Akkor, amikor már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy visszatekintsünk ezekre az időkre és egy rejtett mosoly kíséretében konstatáljuk a tanulságokat. Mosolygunk egy kávé társaságában, a piros lámpánál várakozva, a konditeremben, vagy egy globális olaj világot érintő tárgyalás szünetében. Ezt jelentette nekem Pusztaszabolcs a maga romlatlanságával, nagyszüleim szeretetével megfűszerezve. A napsugarak simogatása, az öreg fűzfa hajlongása a nyolcvanas évek nyári hónapjaiban... Vajon képes leszek arra, hogy hasonló élményeket ajándékozzak neki? Azt hiszem erre felkészülni nem lehet. Inkább csak engedem, hogy a szívem vezessen. Úgy biztos sikerülhet...

Nincsenek megjegyzések: